Alig több, mint két hete volt Las Vegasban a Global Poker Awards gálaest, amelyen minden kategória nyertese átvehette díját. Az írók kategóriáját Martin Harris nyerte a Poker and Pop Culture könyvéért, de ez nem azt jelenti, hogy csak az ő műve volt nagyszerű alkotás. Az elkövetkezendő mini szériánkban a pókervilág legjobb irományait vesszük szemügyre. Az első ilyen pedig a WSOP nem mindennapi, de valós története.

A tavalyi évben 8.569 pókeres döntött úgy, hogy befizeti a 10.000$-os nevezési díjat, egyetlen céllal – megszerezni a pókervilág legelismertebb címét. A tíz fárasztó nap alatt a zsetonok ide-oda vándoroltak, mígnem már csak kilencen maradtak játékban, akik egy csaknem 1.500 fős közönség előtt vívhatták meg csatájukat a Rio kaszinóban.

De ez a nagyszerű show már mérföldekre volt az 50 évvel ezelőtti kiadásától. Azokban az időkben csak úgy hemzsegtek a bűntevők, maffiózók, gengszterek, az erőszak pedig mindennapos volt, még a pókerasztaloknál is. És pontosan ezekben az időkben indult ez a történet.

„Apámmal 1969-ben elrepültünk a Renoba, hogy részt vegyünk a texasi szerencsejátékosok találkozóján a Holiday Casinoban,” emlékszik vissza Jack Binion, annak a Bennynek a fia, aki a híres Binion´s Horseshoe alapítója volt. „Volt ott egy csoport profi pókerjátékos, főként texasiak, akik mindig a jó játékot keresték. A találkozás célja az volt, hogy minél több jó játékost gyűljön össze egy helyen, de ez nem volt annyira csábító ötlet, mint amilyennek elsőre tűnhet. A legjobbak inkább gyengébb mezőny ellen akartak játszani, mintsem a profikkal megmérettetni magukat. Ennek ellenére nekünk megtetszett az ötlet és úgy döntöttünk, hogy megszervezünk valami hasonlót. Abban hittünk ugyanis, hogy ez jó reklám lehet a kaszinónak és segít majd több játékost becsábítani.”

Egy évvel később tehát a találkozó a Horseshoe kaszinóban került megrendezésre Vegasban, amely hivatalos nevet is kapott – World Series of Poker. Ez egy hosszú cash game session volt, amelynek végén a játékosok kiválasztották maguk közül a legjobbat. Akkor ezt a címet Johnny Moss érdemelte ki, aki így a történelem első WSOP bajnoka lett.

1971-ben ezen a nem túl ismert eventen 6 játékos vett részt, akik fejenként 5.000$-t fizettek be (ami most kb. 31.400$-nak felel meg) és megegyeztek, hogy a győztes mindent visz, aki ezúttal is Johnny Moss volt. A WSOP egy évvel később vált ismerté, főként Thomas „Amarillo Slim” Prestonnak köszönhetően. Ő Johnny Carson beszélgetős műsorában mutatkozott be, elegáns öltönyben és texasi kalapban, ahol elmesélte milyen is egy profi pókeres élete. Bár a reklám sokakhoz eljutott, a legtöbb ember továbbra is úgy tartotta, hogy a pókeresek csupán szerencsejátékosok.

Thomas "Amarillo Slim" Preston

Ugyan az 1972-es WSOP-n nem volt sokkal több játékos, mint azelőtt (8), de már a nézők és a média is jelen voltak. A tornát szinte végig a tehetséges Doyle Brunson vezette, akit ma már minden pókeres jól ismer, de volt ennek egy akadálya – keresztény családból származott és ha elterjedt volna róla, hogy egy szerencsejátékos, az nagyon rossz fényt vetett volna rá. „Nem akartam csalódást okozni a családomnak. Abban az időben a pókerjátékosokat egy kaptafa alá vették a maffiózókkal, drogdílerekkel és gyilkosokkal, ezért otthon hazudtam és azt mondtam, hogy „normális” munkám van. Mivel a média is jelen volt nem nyerhettem.”

Doyle Brunson

Ennek köszönhetően talán a pókertörténelem első dealjének lehettünk szemtanúi. A három legjobb játékos, Doyle Brunson, Amarillo Slim és Walter „Puggy“ Pearson egyenlően osztották szét egymás közt a nyereményt, a végjátékban pedig hagyták, hogy Amarillo nyerjen, akit egyáltalán nem zavart a rivaldafény.

Ez azonban már nem mondható el az 1980-as év bajnokáról, Stu Ungarról. A „csoda gyerek”-et titulálták a világ legjobb játékosának és nagy figyelmet kapott a médiától is. Végül 45 éves korában halt meg drogfüggősége miatt. Ő egy igazi szerencsejátékos volt, aki miután 1981-ben 375.000$-t nyert kijelentette, hogy a teljes nyereményt el fogja játszani. És azt az utolsó centig sikerült is neki.

A póker kezdeteiről Erik Seidel is kinyilvánította véleményét: „A póker akkoriban igazi vadnyugat volt. Emlékszem, amikor egyszer egy texasi játékossal ültem egy asztalnál, aki gyönyörű barátnőjét is magával hozta. Amíg játszottunk valaki elkezdte fűzni a lányt, ő pedig átugrotta az asztalt és azonnal elkezdte ütni a fickót, majd kidobta a kaszinóból. Azután visszatért az asztalhoz, mintha semmi sem történt volna…”

Forrás: nypost.com